ASL - American Sign Language

Amint elkezdtem nézni a Switched At Birth című amerikai sorozatot, beleszerettem ebbe a nyelvbe. Korábban is a listámon szerepelt, hogy tan...

Amint elkezdtem nézni a Switched At Birth című amerikai sorozatot, beleszerettem ebbe a nyelvbe. Korábban is a listámon szerepelt, hogy tanuljak meg egy jelnyelvet, de amint elkezdtem nézni a sorit, tudtam, hogy az amerikait választom. Persze nem kizárt, hogy később, ha ezt már folyékonyan tudom -a PSE-t és az ASL-t egyaránt-, megtanulok másikat is!
Tényleg fantasztikus, gyönyörű nyelv. Ahogy egyre jobban belemélyedek a rejtelmekbe, rájövök, hogy milyen kegyetlenül sok szót használ az angol. (A magyar még többet, de most az angolról van szó) Az ASL-ben pedig nincs is az összes szóra jel. Nagyon sok olyan van, amit csak ujjbetűzni (fingerspelling) tudunk, mert egyszerűen nincs rá hivatalos jel. De ha már az ujjbetűzésnél tartok, akárhányszor látok egy-egy videót (és mióta tanulom a nyelvet, egyre több videót nézek jelnyelven, de legalább ahhoz kapcsolódóan), minden alkalommal csak tátom a számat, hogy mégis hogyan lehetséges olyan sebességgel mozgatni az ujjainkat. Egészen hihetetlen, és csak remélem, hogy egy nap, rengeteg gyakorlás után, nekem is menni fog.
Igazából fogalmam sincs, miért kezdtem el megírni ezt a bejegyzést, csak nekifogtam, most pedig itt ülök, bámulom a képernyőt, és elképzelésem sincs, mi volt a célom. Kicsit zavarosak az érzéseim, már ami a jelnyelvet illeti. Mert amíg egyrészről imádom, odavagyok érte, másrészről bennem van, hogy egyedül képtelen vagyok megcsinálni. Szükségem van egy partnerre, egy tanárra. Természetesen manapság ezt is könnyen meg lehet oldani, hiszen a facebook-on, meg úgy egyébként, a neten is rengeteg olyan csoportot, programot lehet találni, ahol összeakadhatunk egy-egy tanulótársat kereső személlyel. Csak nem Magyarországon. Ezt a problémát áthidalva írtam több oldalnak is, beléptem jópár csoportba, és egy lány a Galludet Egyetemről vissza is írt, hogy szívesen segít, megírta, mikor érne rá -és mivel nemrég költözött vissza Svájcba, így egy időzónában is vagyunk-, most már csak rajtam áll a dolog. És amennyire izgatott vagyok, ugyanannyira félek is. Mert persze, nem tud ártani nekem sehogy, csak a skype köt össze minket, de mégis bennem van, hogy egy idegen. Sosem féltem az idegenektől, mindig, mindenkihez nyitottan és pozitívan, mégis egészséges fenntartással közeledtem.Ez most is így van, csak közben bennem van, hogy mi van, ha kinevet. Hogy nem értem meg. Tudom, nevetséges gondolatok, mert ha már felajánlotta a segítségét, nyilván nem fog kinevetni, hanem segít, de azért mégis... Persze ezt most teljesen felesleges leírnom, hiszen tudom, hogy úgyis belekezdek, soha nem fordult még elő, hogy a félelem -felderengése- megállított volna, hogy belefogjak valami újba, valami jóba, és ez most sem lesz másként. De azt hiszem, attól még szabad néha tartani a dolgoktól, még nekem is.
Ami pedig a gyakorlást illeti, rá kéne szoknom, hogy amikor a táborban beszélek a menekültekkel, angolul, akkor legalább PSE-ben mutogatom, amit mondok, hiszen azzal is bevésődnek a dolgok. Csak furcsán érzem magam, ha halló emberek között mutogatok...

A végtelenbe és tovább!

You Might Also Like

0 megjegyzés

Flickr Images