Búcsúzás. Ismét.

Búcsúzás. Mindig is nehéz volt, és sejtelmeim szerint örökké az is marad. Cseszettül nehéz. És bár az ismerkedés majd elválás, az új helyre...

Búcsúzás. Mindig is nehéz volt, és sejtelmeim szerint örökké az is marad. Cseszettül nehéz. És bár az ismerkedés majd elválás, az új helyre költözés és továbblépés az életem alapja, ez nem változtat azon, mennyire borzasztó az érzelmek elviselése ilyenkor.
Amikor legszívesebben sírnék, kétéves kisgyerek módjára a földhöz vágnám magam, és csak őrjöngve dühöngenék, de nem lehet. Mert tekintettel kell lennem azokra, akiket itthagyok. És mert az egész az én döntésemen alapul. ÉN döntöttem el, hogy továbblépek életem következő helyszínére és ezzel együtt ÉN vállaltam be mindent, ami ezzel jár. Szóval kutya kötelességem tartanom magam és amennyire lehetséges, sírás és napokig tartó magambafordulás nélkül szembenézni az előttem álló új életszakasszal. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem nézhetek vissza. Hogy nem tarthatom a kapcsolatot mindazokkal, akiket nemrég ismertem meg, vagy akikkel már évek óta barátok vagyunk. Hogy nem járhatunk össze, nem pletykázhatunk, nem önthetjük ki egymásnak a lelkünket, nem szórakozhatunk, őrjönghetünk vagy csak úgy lóghatunk együtt. Más lesz? Persze. Bonyolultabb? Naná. De ez nem jelenti azt, hogy rosszabb is. Kevesebbet találkozunk majd, hiszen nem lakunk egy helyen. De éppen ettől válnak olyna értékessé az együtt töltendő pillanatok, nálam ezt jobban talán senki nem tudja (nem nagyképűsködök, szóval: én legalábbis nem ismerek olyat). Persze benne van a kockázat, hogy elévül a barátság. Hogy tényleg csak a közös hely volt a kapocs, ami összehozott bennünket. Ám, tapasztalataim szerint pont ez az, amiből kiderül, ki az igaz barát, és ki az, akinek csak átmenetileg volt szerepe az életemben.
De mindettől eltekintve úgy ogndolom, lenne jogom sírni egy kicsit. Csakhogy a sok évnyi gyakorlás miatt már nem megy. Tapasztalataim szerint majd akkor csordulnak ki a könnycseppek, amikor a legkevésbé számítok rá. Amikor belegondolok, hogy feltehetőleg soha többet nem lesznek hajnali kettőkor felharsanó óriási röhögések, mert folpack-ba csomagoltuk a fejünket, sem játszódélutánok, vagy csak szimpla beszélgetések. Igen, valószínűleg az ilyen és ezekhez hasonló emlékek fogják előhozni a könnyeket, az új otthonom után érzett honvágyat. De ezzel együtt kell élnem, és csak remélhetem, hogy a kapcsolatok megmaradnak, ha nem is ugyanúgy, de új formában. <3

You Might Also Like

0 megjegyzés

Flickr Images